Miért inkább Svédország?

Régen írtam már ebbe a blogba, és őszintén szólva, nem is tudom, van-e értelme a folytatásnak... Hiszen az ország, a rendszer annyira nem működővé vált és ez annyira áthatja a mindennapokat, hogy szinte állandóan erről írunk, beszélünk, olvasunk. Szóval most elbizonytalanodtam.

Ezt bizonyítandó le is írok 3 történetet, amelyeknek csak a helyszíne azonos közel: egy kereszteződés nem messze a lakásomtól.

Az első: Úgy egy hete, gyalogos átkelőhely zöld jelzésén mentem át az út túloldalára, velem párhuzamosan biciklisek - egy apa és 10 év körüli gyereke jött fel a járdára, mivel, bár nem túl egyértelműen, de oda vezeti fel őket a kerékpársáv, majd út. Gyermek csönget, én békésen haladok, hiszen járdán vagyunk, még akkor is, ha bicikliúttal közös gyalogjárdán. Gyerek csönget, csönget, mögém ér, apuka rám szól, miszerint mit képzelek, enyém a járda?, és miért nem tudok arrébb menni. Erre válaszoltam neki, igen, az enyém, hiszen a járda a gyalogosok közlekedésére szolgál (ha a bicikliút is ott vezet, a KRESZ szerint a kerékpárosoknak kell "alkalmazkodniuk"). A válasz erre már csak nemes egyszerűséggel kurvaanyádozás volt...

A második: Nem sokkal az előző eset után trolival közelítettem meg ugyanazt a járda szakaszt, ami egyben egy megálló is. Illetve csak szerettem volna. A gépjármű vezetője ugyanis gondolván egyet a már a megállóban bent álló buszt megkerülve oly módon állt meg, hogy a troli orra a megállón jóval túlért, a csuklós vége viszont a belső sáv felé elhajolva fért csak el a másik busz eleje mellett. Így nekünk, kedves utasoknak a vezető de facto veszélyeztető ténykedése miatt az úttestre kellett leszállni a másik busz és a mi trolink közötti "résbe".

A harmadik: Ez pedig ma történt, innen nem messze. Egy autó, a gyalogátkelőhelynél, mintha csak gyalogos lenne, felhajtott a járdára, ott át a szervízútra, közben áthajtva egy ezt megakadályozni hivatott, kb. 1 méter magas fém karón, aminek a hangjára lettem figyelmes több gyalogossal együtt. Mikor odanéztem, mindez éppen zajlott, de autósunk a dermedten álló és bámuló gyalogosoktól mit sem zavartatva, befejezte e tevékenységét.

Ezek a történetek, mint látható, immár mindennaposak. Bárki tudna mesélni számos hasonlót, és ha 3-4 ember összeáll, a hét minden napjára jut több is a történeteikből. Az, hogy kizökkent és valamiféle döbbenetes mélyrepülésben van a társadalmunk sokan leírták, az okokat számos írás boncolgatta... én nem is tenném, ezt rábízom mindenkire magára. Hogy mit okoz ez számomra...? Például egyre nosztalgikusabbá és kedvesebbé teszi a nyári, svédországi emlékeimet. És pontosan emiatt nagyon elszomorít. Semmi nem keserít el jobban, mint a tudat, hogy egy ilyen helyen kell leélni az életem, ilyen helyen kell felnevelnem -ha lesz- a gyerekem és egy ilyen helyen kell majd meghalnom. Méltatlannak érzem. Sok oka lenne menni, de még ingadozom: amit ott láttam az alatt az egy hét alatt nagyon hívogató. Egy más minőség, egy élhető élet egy működő társadalomban. Egy magával ragadó világ. Épp a napokban jutott eszembe, hogy lassan csak pár órára látom a Napot, és négykor besötétedik: ennél sokkal rosszabb ott sem lehet a téli napforduló környékén. Itt viszont sok szempontból sokkal nagyobb és rémisztőbb a sötét...